Bodor Ádám írásaiban a tájnak neve van, mégis mintha a képzeletben létezne. A képzeletbeli emberek pedig valóságosakként járnak át ezen a tájon. A cselekvés itt: szavak, gesztusok – s egy-egy mozdulat fejezi ki a mondhatatlant. Felhőkből épül a hegység, s levegőbe emelkednek a súlyos formák. Áttűnés mindez, nem ellentét; létezik, ami elképzelhető: mert emberi lesz. Hogyan is? Valaki, mondjuk, ikrek érkezésére vár és kifestőkönyvet, színes ceruzát vásárol nekik. „Készen kifestve jobban örülnek neki” – dönti el a várakozás magányában. „Nagy, lila levelű pálmákat színezett, melléjük zsemleszínű elefántokat, emberszínű majmokat és fekete papagájokat.(…) Mondta, fontos neki ez a nap. Életében nem látott még ilyen állatokat, nem látott tulajdonképpen még ikreket sem.”