Hát már akkor is? – sóhajt fel az, aki belelapoz ebbe a könyvbe. Igen, már akkor is, több mint száz évvel ezelőtt is rákfenéje volt a bürokrácia a közéletnek, s Balzac elsőként adja meg a pontos kórképét, reformjavaslattal is szolgálva mindjárt a leküzdésére. Sőt, többet is tesz ennél: rámutat, hogy a bürokrácia nemcsak az államgépezetet fékezi-rongálja – megnyomorítja saját embereit, magukat a hivatalnokokat is „Napi nyolcórai gályarabság a minisztérium – emlékezik később hivatalnoki éveire Bixiou, a szellemes balzaci karikaturista –, és az ember huszonkét karátos tökfejekkel van összezárva.” Félszázaddal később Maupassant fogja kimondani ugyanazt, majd Gourteline, majd megdöbbentő erővel, a döbbenet erejével: Kafka. Mindez persze csak a tanulság, amely megmarad az olvasóban, a könyv igazságalapja. Maga a könyv pergő, eleven, élvezetes regény, sőt igen sajátos írás, amelyben iróniát és mély emberséget, komédiát és tragédiát, elbeszélést és dramatizált jeleneteket vegyít páratlan ügyességgel Balzac. A „gálya” épp vesztegel, amikor látogatást teszünk rajta, egyik kormányosa – egy osztályfőnök – meghalt, újat kell kinevezni a helyére. És megindul a harc az állásért, a reform embere ellen felvonul a „papok pártja” és az uzsora, mellette pedig a felesége száll síkra – folyik az ármány, összecsapnak az érdekek. Hogy ki veszít? Nem lehet kétséges: az államérdek. De sebaj, máris felhúzzák a horgonyt, a gálya, a gálya megy tovább… Csupa szellem ez a regény, tele pompás figurákkal, feszültséggel, fordulattal. Igazi Balzac-regény a Hivatalnokok, a legjobbak, a legmodernebbek közül való. Csak az ne olvassa el, aki még sose bosszankodott „a hivatal packázásai”-n.