1925-öt írunk, egy székely falu küzd a megmaradásért. Közös vagyonuk a hatalmas fenyves erdő, de erre már szemet vetett az új államhatalom és az új ügyeskedők is. Mindezt néhány év múltán betetőzi a nagy gazdasági válság, amely végigsöpör a világon, és jó alkalmat teremt az uzsorásoknak. Eközben a faluközösség őrzi szokásait, éli hétköznapjait – ahogy századok óta –, és teremnek áldozatkész vezetők is. „Mint egy hadsereg, úgy vonultak: mindenkinek a vállán fejsze, minden másodiknak a karjára akasztva karikába hajtott gardonfűrész is. Így haladtak a patak mentén felfelé, gyakran váltogatva az elöl törtetőket, hiszen majdnem derékig ért a hó… Álózsi bácsi parancsa szerint elnyúlt a sor, mert a vágópórok közötti távolság annyi kellett legyen, mint egy-egy fenyőfa hosszúsága, nehogy oldalirányba dőlvén megcsapjon valakit. A szűkülő völgy felső feléről az ifjabbak hangos kiáltással jelezték helyre érkezésüket, ezután az öreg levette a kucsmáját, keresztet vetett s fohászkodása visszhangzott a hegyoldalak közt. – Én édes Istenem, segély meg, hogy tudjunk ügyelni magunkra s egymásra; ne kelljen senkit halva vinni haza! – Isten hallgassa meg! – mormogták a többiek.”