Az író mondja két kisregénye születésének hátteréről: "Sokáig emberekbe akartam építkezni én is, átmenteni a tudatokba, az emlékezetükbe a létezésemet. Banális lelki jelenség; akár úgy magyarázzuk, hogy az újszülött magzatburokba való visszakívánkozása rögződött ebben, szem előtt lenni, védve, mert amíg figyelnek rá, az olyan biztonságot ad, mint fogócskában a -ház-. S még banálisabb, ha egyszerűen szeretetvágynak nevezem, de több évtizede gyűjtök ehhez elegendő érzelmi fölényt és bátorságot. Lehetséges, hogy szeretetvágy volt, de csakugyan nem szeretetet akartam, hanem hogy megismerjenek, akik ismernek, és akiket én ismerni véltem. Istent is csak mindent értő publikumnak kívántam volna magamnak.
A másokban való tükröződés és megvalósulás kísérlete kudarcok sorozatát hozta; talán még igazi nyomot hagynom sem sikerült, áruló, de diadalmas nyomot, mint a láb a hóban. Nehezen láttam be, hogy az élethez erre nincs is semmi szükség. A kisebb-nagyobb kivégeztetésekbe – hiszen az lett számomra minden sikertelenség a kapcsolataimban – végül is belefáradtam; csak a fáradtság tett felnőtté.
Mindkét kisregény eredendően erről a tapasztalatról szól. Amely – korántsem egyéni kivételképpen – kibővült a társadalmi közéletben való nyomtalanság-súlytalanság tapasztalatával is. A gyanútlan utazó az abszurd változat, az esély pedig olyasféle események sorozatából áll, amilyenek során annak idején – a hatvanas években az én regényem is végbement.